A horror is olyan, mint a South Park, vagy Madonna: erősen megosztja a közönséget, vagy szeretik, vagy nem. Meg olyan, mint a keresztény vallás: az alapok jók, de igazából el kellene gondolkodnom, olvastam vagy láttam-e már jó horrort. Mondjuk, igen. A legutóbbi Joe Hill: A szív alakú doboz c. remek könyve volt, melyben egy kiöregedő rocksztárt akart megölni egy szadista hipnotizőr kísértete. Stephen Kingen (is) nőttem fel: a Christine-t általános iskolás koromban vetettem meg anyuval a gyulai strandon, és végigolvastam minimum tízszer. A pár évtizeddel ezelőtti amerikai középiskolásság, barátság, tini-párkapcsolatok, genya emberek nagyobb súlyt képviselnek benne, mint a szellemjárta autó. Kingnek így utólag csak pár könyvét tartom jónak az elolvasott húszból - A ragyogás tökéletes lett, még a Kubrick-film sem hozta vissza a hangulatát. Behavazott szálloda a Sziklás-hegységben, hmmm. A Tortúra is remek, az antinő által foglyul ejtett, kiszolgáltatott kedvenc író megfélemlítése. Clive Barkertől a Korbács érdekes volt, a Hellraiser meg nagy siker. (De csak a zenéjét ismerem, hála a Motörheadnek, vagy bárki másnak.) Sokkal nagyobb kedvenceim a sötétebb árnyalatú mesék. Végül is a horror is csak mese, de mikor felvállaltan mese-alapon fut az egész, mint Neil Gaiman Coraline-jában, vagy Miyazaki Hayao Chihiro Szellemországbanjában, az szokott jó lenni. Máskor mesének indul, de nem az, lásd A faun labirintusát. Az első nagy kedvenc természetesen Bram Stoker Drakulája volt. A rárakódott évszázad, és a hatás, amit kiváltott, utolérhetetlenné teszi. A nagyhatalmú erdélyi vámpír már rég fogalommá vált, mindenkinek ajánlom a számtalan film közül a német némafilmet, Murnau Nosferatuját, épp ma szedtem le egy teljes verziót Youtube-ról. Szörnynek mutatja a vámpírt, mint ami valóban (női párja Sheridan Le Fanu Carmillája). A vámpír mítoszát Anne Rice modernizálta, ciklusának első kötete az Interjú a vámpírral, a film forgatókönyvét maga Rice írta. Itt már kezdődik a nyavalygás: „ah, ez az öröklét akkora kín, oly borzalmas…” S azóta is ez megy. Nem véletlen, napjaink (2009…) legnagyobb kasszasikere Stephenie Meyer Alkonyat-sorozata. De jól fogy Hamilton és Ward puhakötésű vámpíros-szeretkezős sorozatainak akárhanyadik folytatása is, hogy csak őket említsem. Egy kis vér, egy kis szenvelgés, fiatal csajoknak… Én, az öreg, gótikusabb élményekre vágyom, meg több új ötletre. Ami szintén teljesen megosztja a közönséget, a Silent Hill. Nagyon élveztem, a játékot is Playstation-ön, meg a filmet is. Ugyanaz a francia rendezte, mint TOP 10 kedvenc filmemet, a Farkasok szövetségét. S ha már játékélmény, nem kerülhetjük meg a Resident Evilt. A második részt éjszaka és memóriakártya nélkül játszottam (ha a karakter meghalt… meghalt valóban). Ez a kombináció eredményezett egy lovagi páncélra kilőtt tárat és jó pár ideges összerándulást, például amikor a folyosóablakok berobbannak egy T-vírussal fertőzött varjúraj nyomán. És hát Medievil. Horror-mese Tim Burton tervezésében. A főhős, Sir Daniel Fortesque, annak idején életét vesztette egy Zarok nevű gonosz mágus ellen folytatott roham első nyílzáporában. Zarok épp a város lakóinak lelkét szipkázza el, melyek kiáradnak, s csontvázlovagunk felül kriptájában. Fél szeme hiányzik, és hiányzó alsó állkapcsa miatt szövegét feliratozni kell, de átkel az Elvarázsolt Erdőn (véletlenül ráeresztve a királyságra az árnydémonokat), az esőáztatta csatamezőn és a többi hangulatos helyszínen, befejezni küldetését, hogy örökké mulathasson a Hősök Csarnokában, s csillagkép is legyen belőle. Tim Burtonnek köszönjük a kiváló, stop-motion-nel forgatott Karácsonyi lidércnyomást – Csontházi Jack arcképe még mindig a gót lányok táskájának kedvenc motívuma. Az Álmosvölgy legendája, meg az emberhúsos piték csak hab a torkán. A farkasember is tud jó lenni, főleg utánaolvasva a női hiedelemvilágban. És akkor a görög és egyéb mitológiák ijesztő szörnyeiről (mint a kővé változtató tekintetű medúza, vagy a csecsemőket lopkodó trollok) nem is beszéltünk. Na mindegy. A szeletelést nem mindig szeretem, de a szörnyeket és meséket igen, s nyilvánvaló, hogy utóbbiak ez emberi kultúrtörténet szerves részei. Múmiák, szellemek, gólemek, hárpiák, zombik… helló! Következő kulcsszavunk az érzelemnyilvánítás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.