"Akik párban vannak, azok meg amiatt panaszkodnak... sosem jó", írta tegnap egy hölgyismerősöm. Tényleg így lenne? A facérság mindenesetre megad egy szabadságot, amit még a jó kapcsolat sem, hiszen érzelmileg hozzá vagy kötve valakihez. Mások a flörtölések, a tét, és ez nem feltétlenül jó. "Akkor most vadászol?", kérdezte szintén tegnap a 10 pontos újságáruslány. "Nem... Ez nem így megy. Megyek, vadászok egy lángost..." Azt veszem észre, ez a szabadság egy idő után már káros, az ember hagy órákat az űrbe kilökődni anélkül, hogy bármi értelmeset csinált volna. És láttam már fogyi-nyomikat, egymásra találva, értékes életet élni. Mert húzzák egymást, egyengetik egymás útját, tapasztalatokkal, új benyomásokkal, új szubjektivitással. Bizonyítási vágy. Néha kényszer. Támasz, biztonság. Feszültség. Kibékülés. Amikor szeretettel várják az embert. Nem tudok a facérság mellett érvelni. Csak menthetetlen kapcsolat feladásáért lehet jó. Amiatt nem lehetünk együtt valakivel, hogy ne legyünk egyedül. Következő kulcsszavunk: megbocsátás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.